keresés:  

Megemlékezés a budapesti ostrom befejeződésének 70. évfordulóján

A Budavári Önkormányzat és a Hadtörténeti Intézet és Múzeum 2015. február 12-én 10.00 órától a Kapisztrán téren, a Magdolna-toronynál emlékezett a budapesti ostrom befejezésének 70. évfordulójára.


Hetven évvel ezelőtt ért véget Budapest ostroma, a második világháború egyik leghosszabb ideig tartó ütközete. Tízezrek lelték halálukat az ostrom során, akik emléke évtizedekig a feledés homályába merült. A harcok befejezésére, a katonai és a polgári áldozatokra emlékezett február 12-én délelőtt a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum valamint a Budavári Önkormányzat a Magdolna toronynál. Emlékező beszédet mondott dr. Nagy Gábor Tamás polgármester, aki az emlékezés fontosságára hívta fel a figyelmet.
A megemlékezés végén a résztvevők koszorút helyzetek el a Magdolna - torony oldalában lévő emléktáblánál.


A polgármester beszéde itt olvasható:


1945. I. 30. Éjjel 2 előtt 20 perccel felébredt mindenki. A szétlőtt ajtón keresztül németek mentek be a lakásba. Parancsnokuk az eléjük siető Apácskát megnyugtatta, hogy semminek nem lesz semmi baja. Rettenetes, hogy hogyan bánnak az orosz foglyokkal. ... Nagyon meg voltak döbbenve, hogy tudok németül. Azt hitték, hogy eddig, amit előttem beszéltek, nem értem. T. i. ők értenek magyarul is, mert svábok. A legszívesebben minden svábot kiirtanék. A legutálatosabb egy Konrad Wagner nevű pomázi sváb. (...)

II. 3. Annak a katonának, aki betört hozzánk, és Apácskával birkózott, egy akna elvitte a bal kezét. Az Isten mindenkit megver, aki velünk szemben rosszul viselkedik. Remélem a Wagner is megkapja a magáét.

II. 8. A szemben levő házakban orosz mesterlövészek vannak elhelyezve, ha valaki megjelenik az ablakokban, lelövik, vagy legalábbis rálőnek. Wagner súlyosan megsebesül. ... A Wagner volt az, akinek a halálát ... kívántam. A Wagner volt az, aki a nagy pincében lévő bőröndöket feltörte. ... Felmentem, hogy lássam véresen feküdni, hogy lássam szenvedni azt, aki olyan utálatosan magyarázta, hogy rettenetes bosszút fog állni rajtam. Fölmentem a konyhába. Bepokrócozott ablak. ... Wagner a díványon feküdt. Lába rendellenesen kifordulva. Egész alteste meztelenül. Szörnyű sebekkel. Lehet hogy nem sebek voltak, csak vér. A szeme nyitva volt. Furcsán üveges volt. A száját járatta, hangot nem hallottam. A szája szélén csurgott a nyál. A törött lábai megmozdultak. A kezét felemelte. Az előbb még szerettem volna megfojtani vagy elevenen megégetni, most elfogott a szánalom. Rettenetesen sajnáltam. Szerettem volna rajta segíteni. ... Rettenetes csend volt. Szerettem volna elszaladni. Annyit mondtam neki: "Wágner bácsi (először bácsiztam), amit itt nálunk csinált, azért mi megbocsátunk magának, majd imádkozom, hogy a jó Isten is megbocsájtson.""


Ezeket a sorokat 70 éve, a Mészáros utca 32-ben élő, akkor 15 éves kamaszfiú, Deseő László jegyezte le naplójában.

Milyen élet várt arra, aki gyermekként élte át az átélhetetlen? Hány évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Deseő László 1945 pokla után újra nyugodtan tudjon aludni éjszakánként? Hányszor álmodhatott a rettenetes látvánnyal, az óvóhelyek, pincék bűzével, a szorongással és a félelemmel? Hány évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy nyugodtan merjen kinézni az ablakon, és ne arra gondoljon: akár le is lőhetik...


Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelet Emlékező Közösség!



Ahol most állunk, emberek haltak meg. Haláluk embertelen tettek, embertelen indulatok helyrehozhatatlan és visszavonhatatlan következménye volt.


Hét évtizede vér folyt a Budai Vár utcáin, a Vérmezőn, a Krisztinavárosban, a Széll Kálmán téren. Idős és fiatal férfiak és nők vére. Katonáké és civileké. Németeké, magyaroké, oroszoké, ukránoké és románoké. A háború nem válogatott. Nem kérdezte: te ki vagy és miért jöttél el hazádból idegen földre harcolni? Miért maradtál itt a házadban, meghalni? A halált az eszmék vagy az ideológiák sem érdekelték. Nem nézte, ki hány éves és várják-e otthon vagy az óvóhelyen gyermeki vagy szülei. Számára nem voltak jók vagy rosszak, könyörtelenül szedte áldozatait a háborúban.


A halál természete azóta sem változott. Ma sem kérdezi, ki és milyen eszméért száll harcba, számára nincs bűnös vagy áldozat. Ahogyan a halálnak nincs származása vagy nemzetisége, úgy a bűnnek sincs. Nincsenek bűnös népek, csak bűnös tettek, bűnös indulatok, bűnös emberek.


Hetven éve a világ erkölcsi rendje felborult. Az erkölcstelen, bűnös indulatok pedig emberéleteket követeltek. Halált követeltek. S a halálban mindenki egyforma volt: ember. A túlélők felelőssége, hogy a háborút átélők emlékezetét hogyan dolgozzák fel.


Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékező Közösség!


Tíz éve állítottuk ezt az emléktáblát: a Hadtörténeti Intézet és Múzeum és a Budavári Önkormányzat. Az elmúlt években sokszor és sok helyen, ki nyíltan, ki újságírói monogramok, vagy virtuális álnevek mögé bújva kritizálták a február 12-i megemlékezésünket. A náci ideológia, a fasizmus vagy a nyilaskeresztes rendszer rehabilitációját látták és láttatták benne. Szitokszóvá vált a Kitörés Napja, és megbélyegzettek lettek, akik emlékeztek a harcokra és az áldozatokra.


Hetven év után eljött az idő, hogy tisztába tegyük, és megértessük, miért is állunk itt, a volt helyőrségi templom maradványainál minden év február 12-én.


Az 1944. március 19-én, a német megszállással, majd az október 15-i sikertelen kiugrási kísérlettel és a nyilas hatalom-átvétellel az ország sorsa megpecsételődött: a különbékét szorgalmazó hintapolitika megbukott, a Szövetségesekkel és a Szovjetunióval való tárgyalások kora a feltétel nélküli fegyverletételről lejárt. Nyilvánvalóvá vált, hogy a háborút a vesztes fél, a náci Németország oldalán fejezzük be.


Talán kevéssé közismert, hogy mi is állt Edmund Veesenmayer kinevező okmányában. Mit is jelent az pontosan, hogy Hitler teljhatalmú magyarországi megbízottja?!


„A Birodalom teljhatalmú megbízottja felelős a magyar politika minden fejleményéért... Gondoskodjék arról, hogy az ország teljes közigazgatását - a német csapatok ott-tartózkodásának idején is - az ő irányítása alatt álló kormány intézze, azzal a céllal, hogy az ország minden erőforrását, elsősorban gazdasági lehetőségeit, a közös hadviselés érdekében maximálisan kihasználja."


És valóban:
A maradék hadsereget - a még nem dezertált és még nem fogságba esett katonát - az utolsó emberig a nyilasok teljes felszereléssel a német hadsereg rendelkezésére bocsátották.
Az ország vagyonát, javait, erőforrásait kiszolgáltatták.
A budapesti zsidóság végveszélybe került. Megindultak a halálmenetek nyugatnak. Ezreket lőttek a Dunába.
Hazánk hadszíntérré vált.

Az 1939-ben Lengyelországot felosztó két totalitárius hatalom 1944 novemberétől nálunk, a Dunánál készült halálos birkózásra. Hitler 1944-ben zárt várossá, erőddé nyilvánította Budapestet. Ezzel gyakorlatilag arról is döntött, hogy a falai között tartózkodó minden embert - a lakóit éppúgy, mint a szovjet hadsereg elé golyófogóként, élő tankakadályként odadobott német és magyar katonákat -, az utolsó lélekig feláldozza, történelmi épületeit, lakóházait pedig hagyja porig rombolni.


A náci diktátor utasítása, miszerint a várost „Haus um Haus", azaz háztól-házig kell védeni, a zalai és zistersdorfi olajmezők miatt volt elengedhetetlen, és nem utolsó sorban azért, mert - mint azt Joseph Goebbels megírta -, Budapestnél valójában Bécset védték.


Szovjet részről is adott volt az indíték a kérlelhetetlen és kíméletlen összecsapásra: „Ez a háború más, mint a régi háborúk" - mondta ki Sztálin kertelés nélkül a rideg igazságot, „bárki is foglal el egy területet, saját társadalmi rendszerét is ráerőlteti. Mindenki addig terjeszti ki rendszerét, ameddig csak eljut a hadseregével. Ez nem lehet másképp."


Mindezekből következik és érthetővé is válik a Budapest ostromának hevessége: a védők elkeseredett küzdelme éppúgy, mint az ostromlók kérlelhetetlensége.


A rombolás mértéke és a pusztulás is ehhez fogható. Az akkori főváros területén található 39.600 épületből Budapest ostromát követően: 1.500 teljesen megsemmisült, 9.100 súlyosan sérült, 18.600 pedig sérült volt. A legsúlyosabban a Várhegy sérült, az itt lévő 6.500 lakásból mindössze 1.400 maradt ép Budapest ostroma után.


A szovjet hadsereg magyarországi összes veszteségének fele a fővárosi és vele összefüggő hadműveletek során keletkezett: 240.056 sebesültje és 80.026 halottja veszett el.


Hasonlóan sokkoló volt Budapestért vívott harcok civil áldozatainak száma is. A téma kiváló kutatója, Ungváry Krisztián adatai szerint a Budapest ostromával kapcsolatos magyar civil veszteségek:


A lakosság teljes vesztesége az ostrom következtében kb. 76 000
A polgári áldozatok közül a zsidóság veszteségei 15 000
A polgári áldozatok közül a kivégzések áldozatai kb. 7000
A nyilasok által nyugatra, sáncásásra elhurcoltak kb. 50 000
A szovjetek által hadifogságba hurcolt lakosság kb. 50 000


A budai várat védő csapatok állományát 24 ezer német és 20 ezer magyar katona alkotta. Ebből mintegy 10 ezer fő tudott áttörni a szovjet állásokon, ám mindössze 785 főnek sikerült átjutnia az ostromgyűrűn.


Tisztelt Emlékezők!


Mintha a történelem ismételte volna önmagát: mi, magyarok, a történelmünk során nem először váltunk alárendelt helyzetben, két birodalom között a második világháború végjátékának szereplőivé.


A XX. századi magyar történelem második világháború utáni eseményei is megerősítik azt a tapasztalatot, hogy mi itt, a Kárpát-medencében - kereskedelmi- és hadiutak kereszteződésében -, Kelet és a Nyugat nagy történelmi összecsapásának terepe voltunk. Hiszen gondoljunk bele, hogy Ausztria teljes, szovjetek általi elfoglalása végül elmaradt. Ausztriát kénytelenek voltak a Szövetségesek egymás között felosztani, végül pedig a szovjetek - feltételekkel ugyan - de 1955-ben mégis csak feladni.


Tisztelt Hölgyeim és Uraim!



Mi ennek a halálos birkózásnak az áldozataira emlékezünk itt. Az EMBERRE, akit Isten a saját képmására teremtett, akinek édesanyja és édesapja volt, aki anyatejet szívott magába és gyermekként boldognak képzelte el a jövőjét. Hite, álmai szerint megértésre és boldogságra született.


Emlékezünk egy szörnyű korszak áldozataira, akik hét évtizede itt, a „halálkatlanban" veszítették életüket anélkül, hogy különbséget tennénk közöttük nemzeti hovatartozásuk alapján.


Morális kötelességünk rájuk emlékezni és emlékeztetni. Mert a bűnt nem tetézhetjük a feledéssel. Ha így tennénk, a 15 éves Deseő Lászlót árulnánk el, aki meghasonlott látva a szörnyű kínhalált. És elárulnánk a II. világháború harcterein és a terrorbombázásokban, az ország megszálló-felszabadításában elesetteket, a háború miatt meg nem született csecsemőket, és azokat, akik háborús jóvátétel áldozataivá váltak. Mindannyian emberek voltak, minden rendű és rangú hovatartozástól függetlenül.


Tisztelt Emlékező Közösség!


Én ma fejet hajtani jöttem ide, fejet hajtani az áldozatok előtt. Mert közös halottaink ők, akiknek kijár a megbékélt emlékezet csendje. Emlékezzünk csak, mit is mondott a szenvedéseket kamaszként átélt fiú a szenvedőnek: "...amit itt nálunk csinált, azért mi megbocsátunk..., imádkozom, hogy a jó Isten is megbocsájtson."



A beszédet követően Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra című verse hangzott el, amelyet a Misztrál együttes zenésített meg.

Babits Mihály: Zsoltár gyermekhangra

Az Úristen őriz engem
mert az ő zászlóját zengem.

Ő az Áldás, Ő a Béke
nem a harcok istensége.

Ő nem az a véres Isten:
az a véres Isten nincsen.

Kard ha csörren, vér ha csobban,
csak az ember vétkes abban.

Az Úristen örök áldás,
csira, élet és virágzás.

Nagy, süket és szent nyugalma
háborúnkat meg se hallja.

Csöndes ő, míg mi viharzunk
békéjét nem bántja harcunk.

Az Úristen őriz engem,
mert az Ő országát zengem.

Az Ő országát, a Békét,
harcainkra süketségét.

Néha átokkal panaszlom,
de Ő így szól: "Nem haragszom!"

Néha rángatom, cibálom: -
tudja hogy csak őt kívánom.

Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.

Az Úristen őriz engem
mert az Ő zászlóját zengem.

Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?

Tőle, Hozzá minden átkom:
hang vagyok az Ő szájában.

Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.

S kell, hogy az Úr áldja, védje
aki azt énekli: Béke!